III

Thea a sarkon tetette ki magát a taxival, hogy élvezhesse a nap utolsó sugarait, amíg Dean Sankowski lakása felé sétált. A fuvar a Michigan Avenue-tól Greektownig nem volt vészesen drága, de a sok kicsi gyorsan összeadódott. Elkezdett a munka kérdésén gondolkodni a füllentés nyomán, amit Margie-nak mondott. Nem sokra megy vele, ha próbál kivárni. Tuti, hogy már nem fut az anyjához pénzért. Ideje lenne egy jól fizető munkát találni; talán szakítani a vadászattal egy kicsit, és egy időre elhelyezkedni. Vagy egy kicsit felfüggeszteni, hogy legyen ideje rájönni, mit is akar kezdeni az életével.

Jé, ez egy ötlet. Tervek a jövőre.

Lenézett a Visorjára, és ellenőrizte a címet a palmtop kijelzőjén. Thea még sosem volt Deannél. Miután Jake csatlakozott hozzájuk, azt javasolta, cseréljenek címet és telefonszámot, baj esetére. Bár a számait megadta, címnek a Wicker parki lakásával szembeni ház címét adta meg. Tudta, meg kellene bíznia ezekben az emberekben – végül is nem egyszer bízta már rájuk az életét. De egy dolog volt a bizalom, és egy másik az életben maradás. Az otthona volt számára az egyetlen biztonságos hely, ahová visszavonulhatott. Nem tetszett neki az ötlet, hogy egy fél tucat, legalább részben megkérdőjelezhető épelméjűség (nem szívesen, de magát is ez alá a fejléc alá sorolta), veszélyelhárító tevékenységet folytató ember akkor ugorjon be hozzá, amikor csak akar. Nem volt lehetetlen azt sem elképzelni, hogy valamikor egy förmedvény elkapja valamelyiküket, vagy hogy a lények elég okosak lehetnek ahhoz, hogy valamelyiküket hazáig kövessék, és betörjenek, akár hozzá is. Így is, úgy is, esély volt rá, hogy a szörnyek megtudják, Thea hol lakik. Nem, köszönöm.

Ezért a szemben lévő ház. Egyike volt a környék sok nagy kőkúriájának, amit már régen lakásokra választottak szét. Nem sokkal Halloween után gyulladt ki, és a felső emeletek teljesen kiégtek, de az alsó szintek is súlyosan károsodtak. Az alapvető romeltakarításon kívül azonban nem csináltak meg még semmit, a volt lakóknak (remélhetőleg volt biztosításuk) máshová kellett költözniük. Thea megtudta, hogy a tulaj úgy döntött, vár a javítással, hogy a munkásoknak ne kelljen a szigorú chicagói téllel dacolniuk. Thea gyanította, hogy tavasszal ledózeroltatja az egészet, és valami mást építtet – a tél alatt műanyag fólia védte a házat az elemektől, de ez nem sokat segített a helyzeten. Nem mintha nagyon érdekelte volna a dolog.

Arra gondolt, hogy ha ezt adja meg címként a többieknek, az kilenc hónapot jelent neki – amíg nem jön be a meleg idő –, amíg a tulaj rá nem szánja magát, hogy végre felújíttassa a helyet, vagy építtessen valami újat. Ahogy lakható lesz, más címet ad a többieknek. Addig is egy egyszerű riasztóként szolgált. Thea mindig nagyon óvatos volt; amikor hazaért, összpontosított, hogy kiszűrjön bármilyen természetfelettit, ami hazáig követhette, nehogy valami vagy valaki láthassa, ahogy a valódi lakásába bemegy. Bárki, aki máskor sunnyogna a környéken csak egy kiégett roncsot találna. Gondolhatják, hogy valahol a környéken lakik, de „sok sikert megtalálni”, hogy melyik épületben. Feltételezte, előbb-utóbb egyikük ellenőrzi a többieket, és rájön, hogy mit csinált. Thea nyugodtan vár, amíg ez megtörténik, mielőtt bármit mondana. Semmi értelme elefántot csinálni a bolhából.

Gondolataiba mélyedve Thea megtántorodott, amikor hihetetlen gyomrát összeugrató félelem tört rá. Majdnem elejtette a Visorját, és megpördült. A sarok felé rohant, mielőtt összefüggően tudott volna gondolkodni. El kell tűnnöm. Meg kell találnom azt a taxit, vagy egy másikat. Biztonságba kell jutnom. Futni. Csak fuss!

Már jócskán a következő háztömbnél járt, amikor elbotlott a szoknyájában. A vádlija közepéig ért, és a csípőjén is szoros volt. A szoknya slicce térd felettig ért, hogy több morgásteret engedjen (és mutasson valamennyit a lábából), de az biztos, hogy nem futásra tervezték. Thea megbotlott, és a járda szélén egy fában kapaszkodott meg, nehogy elessen. Mit gondoltam, hogy ez van rajtam? Haza kellett volna mennem, hogy átöltözzek. Haza! Oda kell jutnom, a biztonságba...

A botlás valamennyire kitisztíthatta a gondolatait. Amikor a félelem újra feltört benne, egy része megkérdőjelezte a pánik hirtelenségét és erejét. Nem valami kéjgyilkosos film pipije volt, aki sikoltozva rohangált, mígnem a gyilkos szét nem szabdalta véres, mégis fantáziadús módon. Ő az a fajta volt, aki ott áll, és végig lő, miközben az a valaki odasétál és letépi a fejét. Hülye, de nem gyáva, igaz? Elmosolyodott, a fanyar vicc segített még jobban magához térnie.

Valami nem stimmelt, ez biztos volt. A rettegés miatt a szíve légkalapácsként dübörgött, felegyenesedett, és az utca felé fordult. Fura módon a hasa melegnek tűnt, mintha egy whiskyt ivott volna éppen. Még mindig a félelmén próbálva úrrá lenni, megdörzsölte a hasát a pulóverén keresztül. A tetoválás. A vadászok egymás között kidolgoztak egyfajta jelrendszert; a köldöke körül lévő két körből és azokat összekötő négy küllőből álló jel azt jelentette, hogy „védett”. Ezt kombinálta egyiptomi hieroglif elemekkel, amiket anyja egyik olyan könyvéből válogatott ki, amelyet még a szülőföldjéről hozott magával. Ugyanezt a motívumot tetette a bal kézfejére, a jobb vállára és a jobb bokája fölé. Semmi csicsás, de az ábra igen ízléses lett.

Második alkalommal érzett néhány napon belül meleget sugározni egy ilyen tetoválásából. A félelme tovább csökkent, ahogy belegondolt ebbe a rejtélybe. Lehet, hogy tudatalatti válasz bizonyos ingerekre, a látványosabb képességeihez hasonlóan. De talán a féltudományos elmélkedés ráér később is. Thea eléggé lerázta magáról a félelmet ahhoz, hogy rádöbbenjen, befolyásolják. Nem látott senkit az utcán, tehát nem tűnt úgy, hogy közvetlen veszélyben lett volna. Sőt, sehol sem látott mozgást.

Ideje volt átvenni az irányítást a helyzetben. Thea reszkető sóhaj után megpróbált összpontosítani. Bár a vadászok különböző fura képességekkel rendelkeztek, mindannyian osztoztak a második látáson: azon a képességen, amellyel átláthattak az élőholtak által szőtt illúziók nagy részén. A legtöbb zombi, bármilyen szörnyű vagy oszlott volt is, olyan aurával bírt, ami a halandók számára normálisnak mutatta őket. Ha megfelelően összpontosított, egy vadász át tudott látni a természetfeletti álcán. Thea képessége, amivel megérezte a fontos dolgokat, is ennek a kifinomult változata volt; ugyanúgy, ahogy Romeo tehetsége, amivel észrevette azokat az élőholtakat is, akik álca nélkül is normálisnak tűntek. A második látás segített abban is, hogy ellenálljanak az elmebefolyásolásnak, amit bizonyos szörnyek alkalmaztak. Nagyon hasznos tudott lenni, amikor egy rohadék a legjobb haverodat akarta veled lelövetni saját maga helyett.

Az egyetlen gond az volt, hogy összpontosítani kellett hozzá. Nem igényelt sok erőfeszítést, de nem lehetett folyamatosan csinálni. Olyasmi volt, mint meredten nézni valamire, csak gondolatban – néha lazítani, pislogni kell. Vagyis, ha úgy botlottál förmedvénybe, hogy nem figyeltél, ugyanúgy jártál, mint akármelyik szimpla fazon – megszívtad.

Pont mint én most, ha nem tudok úrrá lenni ezen a dolgon.

Még egy megtisztító sóhaj, majd erősen koncentrált, mint amikor katát csinált. Hirtelen minden megváltozott, bár maguk a formák és színek nem változtak, mégis minden alapvetően más lett. És a félelem úgy tűnt el, mint a széllökés fújta gyermekláncfű spórák. Kurva szörnyek, gondolta. Harag gyűlt benne, felváltva a másodperce még ott létező félelmet. Van egy meglepetésem a számodra, akárki is vagy.

Lecsúsztatta a táskáját a hátáról, utolsót pillantva Dean címére, mielőtt visszacsúsztatta a palmtopot a táskába. Egy pillantás az elhagyatott környékre, majd elővette a Browning HiPowert, és ellenőrizte a tárat meg a biztosítót, mielőtt visszatette a hátizsák kicipzárazott külső zsebébe. Egyelőre úgy döntött, fegyvertelen marad, és nem azért, mintha a fegyver nem lett volna hasznos. Általában, hacsak nem sikerült szerencsésre egy lövés, a pisztolylövéssel annyit lehetett elérni egy sétáló hullánál, hogy észrevegyen. A Browning hasznos lehet, főleg a benne lévő Glaser biztonsági töltények miatt. A Glaser plasztikmagvas lőszer – arra tervezték, hogy csúnya sebeket ejtsen a húsban, emellett csökkentették a visszapattanással és a kemény célpontba hatolással járó másodlagos sérülések esélyét. Az üreges hegy egy kis folyékony teflonban felfüggesztett apró fémszemcsékkel töltött edényke. Könnyedén hatol be puha célpontokba, a szemcsék tucatjai pedig összeőrlik a szerencsétlen korcs belsőségeit. Egyetlen vastagabb falemezen szétesett becsapódáskor, ha nem közvetlen közelről lőtték ki. Ez annyit jelentett, hogy a Glaser elég jól szétcincálta a zombikat.

Thea egyszerűen jobban érezte magát fegyvertelen harcban. Csendesebb volt, és harcképtelenné lehetett tenni vele egy ellenfelet a megölése nélkül (legalábbis ha élőről volt szó). Ezen felül még elég ideges volt, és nem akarta lelőni valamelyik társát, amikor az kibukkan egy sarok mögül. De azért az, hogy a pisztoly karnyújtásnyi távolságon belül volt, segített a biztonságérzetének.

Thea újra összpontosított, megidézte a hatodik érzékét, és észrevette, hogy ahogy ezt tette, a meleg érzés eltűnt a hasából. Biztos volt benne, hogy akármilyen dolog ijesztette meg az előbb, az mindenkit távol akart tartani. A környéken feltehetőleg mindenki zárt ajtók mögött ült, felhangosított tévével, hogy elvonja a figyelmét a lelket ölelő névtelen rettegéstől. Emiatt Thea élhetett a meglepetés erejével, de előtte meg kellett találnia a célpontját.

Néhány perc múlva a palmtopon látott cím előtt állt. Valami volt Deanék házában. Olyan biztos volt benne, mint ahogy az épületet látta maga előtt. Olyan volt, mint a környéken sok más épület; négyemeletes, lift nélküli ház, a hírhedt chicagói tűz után épült, sok kő és kevés fa, minden szint külön lakás. Dean a második emeleti lakáson osztozott a szeretőjével. Thea látta, hogy ég a fény, de a sötétítők be voltak húzva, és kívülről nem látszott semmi szokatlan. Egy utolsó pillantás kintre, felfedezte Lilly és Carl Chevy Suburbanját, de Parker Toyota 4Runnerét nem. Romeónak és Jake-nek nem volt olyan kocsija, amiről Thea tudott volna, úgyhogy nem tudta, ott vannak-e már. Remélte. Mivel Dean sebesült volt, ha csak Lilly volt ott, hogy megvédje – tudta, hogy Carl nem lévén megáldva a képességeikkel, a félelem hatására a sarokban motyogásnál sokkal többet nem tehetett –, akkor a dolgok nagyon gyorsan és csúnyán végződnek.

Thea alig érezte a növekvő hideget, ahogy a nap lement. Azonban az, hogy még nem volt sötét, azt jelentette, hogy a behatoló nem igazán lehetett vámpír. Helyes; azok a barmok amúgy is nagyon kemény ellenfelek voltak. A múltkor reggel szerencséjük volt Kleinnel, ahogy pánikba esett a tűz látványától. Még így sem szeretett volna szemtől szembe találkozni egy agyarral. Valószínűleg egy szellem vagy zombi, gondolta, ahogy belépett a bejárati ajtón. Ahogy óvatosan ment fel a másodikra, és a régi bérház lépcsői elkerülhetetlenül ropogtak a súlya alatt, Thea abban reménykedett, hogy zombi. A szellem ellen nem sokat tudott tenni. A vadász második látása általában nem hozta be a sunnyogó suttyókat. A saját érzékei élesebbek voltak, de még ő sem tudta a láthatatlant úgy látni, mint Romeo. És még ha látná is a szellemet, nem tudná megérinteni. Mintha egy gőzfelhővel harcolna.

Thea rádöbbent, hogy megállt. Nem akart egyedül felmenni oda. Ez most hagyományos félelem volt, nem a természetfeletti változat. Gyerünk; lehet, hogy haldoklanak odafenn. A lépcsők közötti fordulóban megállt, és a szoknyáját továbbszakította egészen a csípőjéig. Nagyon nem szívesen tette, de szüksége volt arra, hogy a lábai szabadon mozoghassanak. Majd összevarrom az egészet, miután szanaszét vertem a szörnyeket.

Az utolsó néhány lépcsőfokon már osont, a hideg utca után teljesen kimelegedve az épületben tomboló melegtől. Töröld le a verítéket, nehogy a szemedbe menjen, amikor a förmedvény rád veti magát. A második emeleten egy nyitott folyosó volt, ami az épület teljes hosszán áthaladt, majd a túloldalon mentek a lépcsők a harmadik emeletre. A korlát, amibe kapaszkodott, balra szorosan a falig húzódott, tiszta rálátást engedve a földszintig a lépcsőkre és a lépcsőfordulókra. Csak egy ajtó nyílt, épp a jobbján. Pontosabban szólva csak egy ajtókeret volt ott. Magát az ajtót mintha faltörő kossal zúzták volna be. A behatolás ereje részben letépte az ajtót a sarokpántjairól, és a zárat az ajtófélfa egy darabjával kitépte az ajtófélfából.

Thea nem ismerte fel az embert, akin átlépett a bejáratban, elkerülve a tócsába gyűlő vért. A meglepett arckifejezéséből, és az ajtóhoz hasonlóan kalapácsököllel bezúzott mellkasából Thea arra következtetett, hogy nem a támadókkal volt. Dean szeretője – Thea úgy emlékezett, Wayne volt a neve. Szerencsétlen flótás már halott lehetett, mire a földre esett. Aztán nagyon halk zajt hallott, és elkapta valami régen halott szagát.

Közvetlenül balra a konyhába nyílt átjáró. Tökéletes hely arra, hogy meglepjenek, gondolta pont, amikor a veszélyérzet felsikoltott az idegvégződéseiben. Hanyatt vetette magát, ahogy egy csoszogó kivágódott a konyhaajtóból. A tipikus filmbeli zombi volt, esetlen, csoszogó mozgású (innen a beceneve), és nagyjából annyira eszes, mint egy jegyzettömb. Viszont cserébe meglepően erős volt, és igen nehezen lehetett kicsinálni. A csoszogót nagyjából csak az elintézte el véglegesen, ha pépet csináltak az agyából, vagy kitépték a szívét; egyébként napestig lehetett püfölni, akkor is csak jött.

A szörny torkáról mély morgás tört föl, ahogy lesújtott. Thea észrevette, mintegy mellékesen, hogy a zombi ujjairól lerohadt már a hús, karomként felfedve a csontjait. Látott már ilyet, és tudta, milyen sérülést képes ez a karom okozni. Arról nem is beszélve, hogyha meg tudja ragadni, egyetlen szorítás, és a belsőségeinek annyi. Erre nem lesz esélyed, seggfej! Thea háttal a szemben lévő falnak vágódott, a hátizsákja fájdalmasan a lapockáinak nyomódott. A kezével a falon megtámaszkodva kissé leguggolt és kirúgott felfelé. A lény keveset törődött a védelemmel, és teljesen nyitott volt. A sarka a lény állába vágódott, feltolva az állkapcsát a rothadó koponyájába, és visszavetve a csoszogót az ajtókereten belülre.

A zombi egy pillanatra sem állt meg, hogy lerázza a rúgás erejét, hanem azonnal újra támadott. Thea látta, hogy a találata eléggé széttépte a lény nyakának elülső részét, úgy, hogy kijátszott a gerincoszlopa. Thea jobbjával megragadta a lépcsőforduló korlátját, míg baljával továbbra is a falnak támaszkodott. Most mindkét lábát fellendítette, és ollórúgásban kapta el a lényt. A támasztékot kihasználva Thea megpördítette a csípőjét, és a lény fejét körbe és lefelé csavarta. Reccsenést és pattanást hallott, de a koponya szilárdabban volt a helyén, mint azt gondolta. Ahogy elesett, a lány egyik kezével felé sújtott, de nem sok kárt tett a laza pulcsijából kitépett darabot leszámítva. A lény a folyosó padlójára zuhant, feje természetellenes szögben nézett el a saját jobb válla felett.

A törött nyak ellenére a csoszogó nem volt még elintézve. Anélkül, hogy láthatná Theát, arra felé vetette magát, ahol a fal és a korlát képezte sarokban állt. Thea hatodik érzéke jelezte a támadást, és felugrott, ahogy a zombi alacsonyan támadott, szabálytalan előre gurulás után guggolva érkezve meg. Megpördült, hogy szembenézzen a támadójával.

A csoszogó az öklével átütötte a falat – a tégla főfalat, döbbent rá Thea elhűlve. A feje Thea felé fordult, ahogy megpróbált kiszabadulni, összezúzott arcvonásai a szégyen bizarr benyomását keltették. Thea előrelendült, összekulcsolt kézzel sújtva le a zombi hátára, hogy az a földre kerüljön. A zombi beszorult karja elpattant, de a másik alacsonyan felé csapott, a bal combján találva el elég erővel ahhoz, hogy Thea a szemben lévő falról pattanjon vissza.

A lába azonnal érzéketlenné vált, de nem tűnt töröttnek. Most rajta volt a felmordulás sora, és a lény felé vetette magát, mielőtt az felállhatott volna. A hátára ugrott, újra a földbe döngölve, majd megragadta a szakadt pólóját – egy heavy metal koncertturné pólót, ahogy sebtiben feltűnt neki –, és előre lendítette, hogy a feje két korlátrúd közé szoruljon. A csoszogó iszonyatos erővel küzdött, és majdnem átvetette a korláton, le az alant tátongó lépcsők felé. Thea épphogy meg tudott kapaszkodni a korlátban. Elég rossz helyen volt, ezen a lényen fogódzó nélkül, alatta pedig csak három méterrel lejjebb a lépcső alja. Aztán ihletet kapott.

Ahogy a lény felkészült az újabb rántásra, Thea a korlátra hasalt, kívül lelógó felsőtesttel, és megragadta a zombi fejét mindkét kezével. Érezte, ahogy a bal kézfeje felizzik, és minden erejét összeszedve csavart. Cuppanós reccsenés hallatszott, ahogy a csoszogó koponyája undorító fröccsenéssel leszakadt a testéről.

A húzás lendületét kihasználva Thea lábait lefelé lendítette a korlát belső oldalán. Fellendült, majd ügyetlenül hátratántorodott a rángatózó csoszogó hulla felett, visszataszító trófeaként markolva még mindig a fejet. Undorodó kiáltással eldobta a koponyát, és kinyúlt, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A lendülete és a gyenge lába azonban ellene dolgoztak. Thea a távolabbi falat végigsúrolva elesett a saját lábában, fenékre ülve a harmadik emeleti lépcső tövében.

Nézte, ahogy a zombi rázkódik még párat, majd nyugton marad. A fej látszólag kíváncsian szemlélt egy pontot a plafonon. Tekintetét lefelé irányítva Thea látta, hogy a pulcsija szakadt, és rothadt zombidarabkák ékítik. A bal lába is lüktetni kezdett, méghozzá pokoli módon. De még egyben volt és élt, a zombi meg halott volt. De most már tényleg.

Thea pihenni akart egy kicsit, hogy összeszedje magát, de meg kellett néznie, hogy vannak a barátai. Újabb adrenalin hullám állította talpra, ahogy eszébe jutott még valami a csoszogókkal kapcsolatban. Butaságuk és erejük ellenére ritkán utaztak magányosan. Bár remélte, hogy Dean és a többiek elbántak a dolog haverjaival, a legrosszabbra számított. Még ha ez volt az utolsó csoszogó is, amelyik mozogni tudott, az hogy még állt nem sok jót ígért a barátairól – vagyis csapattársairól, javította ki magát automatikusan.

Thea óvatosan a lakás felé indult. A lába pokolian fájt, de még ez is jobb volt az érzéketlenségnél. Több zombi nem ugrott elő a konyhaajtóból, úgyhogy az előszoba felé nézett. Öt méteren keresztül folytatódott, majd balra nyílt. A külső fal a jobbján volt, úgyhogy ennek vetette a hátát. A fal mentén a folyosón végighúzott véres lábnyomok és foltok voltak – és nem csak egy pár. Ez megerősítette, hogy a csoszogó legalább egy barátjával jött.

A fal mentén oldalazva a nappali jött be a látószögébe. Valaha ízlésesen lehetett berendezve, de a förmedvények undorítóan dekoráltak. A jobbján lévő tévét lelökték az alacsony állványáról, és a sarokban összetört egy akváriumot. Egy hal még mindig rángatózott a pocsolyában. Egy karosszék a szobán keresztüldobva összezúzta az üvegpolcokat a Theához képest szembeni fal közepén lévő ajtó mellett. A polcon lévő képek, kerámia és virágok a padlóra szóródtak, a törött üveg és kerámia aknamezőt csinált a padlóból. A kanapé a távolabbi fal mentén állt, furcsa módon érintetlenül a zűrzavarban.

Még egy csoszogó feküdt a szoba közepe táján arccal lefelé, golyó lyuggatta felsőtesttel. Thea látta, hogy valaha nő volt. A fejéből mindössze egy ökölnyi húscafat és csontcsomó maradt. Végigpillantva a nappali és konyha közötti fal mentén, Thea még több golyónyomot és rohadt húscafatot látott, főleg a bejáratnál, ahol állt, és a konyhába visszavezető boltív között. A lény egy glaser-lövedékes sortüzet kapott, valószínűleg egy MP-5-ösből kilőve. Thea úgy képzelte, fedezhette a másikat, mert a vérnyomok folytatódtak a másik ajtón keresztül. Lehet, hogy csak ketten voltak a csoszogok, de sosem lehet biztosan tudni. Az a nyom lehetett azé, akit elintézett a lépcsőházban, de lehet, hogy egy harmadik még lesben vár. Thea tisztán érezte a légzését, az ereiben mennydörgő vért, és szeme olajos forgását, ahogy a szemüregében mozgott. Sosem került még egyedül ilyen helyzetbe, és a feszültség elviselhetetlen volt.

Miközben a szobán átvezető legbiztonságosabb utat kereste, Thea észrevett egy a karosszék alól kilógó lábat. Szemei döbbenten tágra nyíltak, ahogy megismerte Lilly melegítőjét. A nő nyilván megbénította az egyik zombit „A Szóval”, de nem tudta megállítani mindkettőt. Lillynek elég erősen kellett összpontosítania, hogy használja a tehetségét. Könnyű célpont volt a széket dobó második förmedvénynek.

Thea Deanre és Carlra gondolt, és megérezte a jelenlétüket a szomszéd szobából. A golyó szaggatta fal mentén oldalazott a kanapé felé, hogy elkerülje a romok javát. Thea agyában veszély tűnt fel, ahogy elhaladt az üres konyhaajtó mellett. Thea összehúzódott és megpördült, ahogy valami felé karmolt. Egy kéz kapaszkodott a pulóverébe, és csúszott tovább, megragadva a hátizsákját. Thea ellazította a karjait, és továbbfordult, folytatva a mozgását és kicsusszant a táskájából. Meglepetésében Thea előretántorgott, és rövid időn belül másodszor végezte a fenekén, bár most a nappali kanapéja előtt. Csak a szerencsén múlott, hogy nem egy törött kerámiadarabra esett, de nem volt abban a helyzetben, hogy a jó szerencsét értékelhette volna.

A konyhaajtóban egy zömök, középkorú férfi állt. A divatjamúlt öltönye ellenére tornatanárnak nézett ki. Lágy, cinkos mosolya gödröcskéket fúrt az arcán, a hirtelen ifjú kinézete szöges ellentétben állt a szeme körüli finom ráncokkal. Korholóan nézett Theára.

Thea elképedt, hogy ki is lehet ez a fazon. Az tuti volt, hogy nem csoszogó. Thea észrevette a szemét. Az élénk vonásai és a belőle sugárzó megértés ellenére a szeme olyan élettelen és hideg volt, mint egy cápáéi. Thea második látása felfedett volna a férfin bármilyen látható rothadást, a halandó szemek elől általában rejtve maradó nyomokat, mint a folyosón a fejetlen barátján. A szemén kívül azonban a férfi teljesen épnek nézett ki. Tovább összpontosítva Thea megérezte, hogy ez a fattyú volt a környéket elárasztó félelem forrása. Thea biztos volt benne, hogy a rejtettek egyikével áll szemben.

A rejtettek olyan zombik voltak, akik élőnek tűntek. Minden szempontból úgy néztek ki, mint bárki más. A vámpírokhoz hasonlóan még a második látás sem igazán fedte fel őket. Sőt, a vadászoknak idejükbe tellett, mire egyáltalán meg tudták különböztetni a két fajta sétáló holtat (és még mindig voltak viták a hunter-neten). Általában csak az olyanok, mint Romeo érezték meg a rejtetteket. Ezek az über-zombik nyilvánvalóan nem rendelkeztek a vámpírokhoz mérhető erővel, de cserébe nem kellett vért inniuk vagy a napot kerülniük. Igazi förmedvények voltak, egyetlen egy belőlük kihívást jelentett vagy fél tucat vadásznak. Thea szerencsés volt; sosem érezhette volna meg a fazont elég hamar, hogy félreugorhasson, ha az nem sugározta volna a félelemhullámot. Ha ez szerencse, itt ülni terpeszben egy ilyen átkozott valami előtt. Ha nem összpontosított volna annyira Deanre és a többiekre, Thea talán megérezte volna a rohadék jelenlétét, mielőtt a nappaliba lépett volna.

Azonban már nem sok értelme volt nyafogni. Theának valamit tennie kellett, méghozzá gyorsan. Mint mondjuk seggbe rúgni egy zombit.

– Érdekes – mondta a férfi. Thea meglepődött; eddig még sosem hallott egy zombit beszélni, ha leszámítjuk a sikolyokat és üvöltéseket és az erőszakkal és halállal kapcsolatos egyéb hangokat. – Te sem érzed a félelmet. De a sajátodat benned érzem. Mint a víz fonnyadt lelkemnek. – A férfi mosolya kiszélesedett, elvesztve a lágyság minden nyomát. – Erővel töltesz el, és közben saját végzeted leszel.

Thea agyának egyik része azon gondolkodott, mi lehetett az a gonoszságban, ami az emberrel moziba illő sorokat mondatott. Agyának többi része gyorsan a lehetőségeit latolgatta. Theának végeznie kellett ezzel a rejtettel, és ez nem lesz könnyű a Browningja nélkül. A birtok rajtaütésekor használt nehéztüzérséget az éjjelnappali padlójának az üregében tartották, de Thea biztosra vette, hogy Carl vadászpuskája a Suburbanban van. Hacsak ki tudna jutni a házból, juttathatna ennek a valaminek pár 12-es kaliberű lövedéket, amit leöblíthetne azzal a kurva „félelem vizével”.

Thea legnagyobb problémája a felállás volt. A rejtett nem igazán tűnt gyorsnak, de ez még semmit sem jelentett. Theának figyelemelterelésre volt szüksége, valamire, hogy legyen ideje felgyorsulni. A keze melletti cserépdarab szinte már kínálkozott. Rendben. Dobom a cserepet, és remélem, van még annyira ember, hogy pislant. Aztán irány a lépcső, és...

Valami lebbent, és Thea látta, ahogy egy sötétbe öltözött alak lép csöndben a zombi mögé. Megkönnyebbülés árasztotta el Theát. Romeo! Te vén csibész, meg tudnálak csókolni!

A rejtett elhallgatott, az elégedetlenség felvonta a szemöldökét.

– A félelmed! Elvesztettem az ízét. Miért...? – A lény megfordult, az ajtó egyik oldalára állva, ahogy behatoló után nézett.

Nem Romeo volt az. Thea nem ismerte fel a sötét szabott öltönyt viselő férfit, akit megpillantott, amikor a zombi odébb állt. A fő benyomása sötét és bősz volt, mint a régi puritánok festményein. Thea figyelme azonnal a férfi kezében lévő két automata pisztolyra terelődött. A zömök rejtettet teljesen nyugodtan, szinte ismerősen nézte, nem is pillantva Thea felé.

A zombi láthatóan meglepődött az alak láttán.

– Te! De...

Ekkor az idegen szemmel szinte követhetetlen sebességgel felemelte mindkét pisztolyát, és a rejtett torkához nyomta őket. A baljában tartott automata az állkapcsa alatt irányult felfelé, a jobbjában tartott pedig átlósan lefelé célzott a törzsén keresztül. A két nagy fegyver elsütése dupla ágyúdörgésként visszhangzott a lakásban. A két .45-ös lövedék – anélkül, hogy lelassultak volna – széttépte a zombi nyakát. Az egyik a vakolatba fúródott, ahogy a lény feje a plafonra fröccsent. A másik széttépte a belső szerveit és elroppantotta a gerincét, mielőtt a padlóba fúródott.

Thea hitetlenkedve nézte a vérontás zuhanyában, ahogy az élőholt összeesett mellette. A feje visszhangzott a pisztolyok mennydörgésétől, és a levegő az oszló hús és a kordit szagától bűzlött.

Az idegen hanyagul a padlóra ejtette a még mindig füstölgő pisztolyokat. Kritikus szemmel meredt a finom bőrkesztyűit borító vérpermetre, arckifejezése undorrá változott, amikor a karjait és mellkasát borító cafatokra nézett.

Thea sokkolva egy másodpercig meg sem tudott szólalni.

– ... – Ez volt minden, amit elsőre ki tudott nyögni. Aztán miután megköszörülte a torkát: – Kicsoda?

Bányajárat sötétségű szem fűződött Thea tekintetébe.

– Hmm? – Zavartnak tűnt, mintha Thea valami fontosban zavarta volna meg. Aztán pislogott, szája egyik sarkába hűvös mosoly húzódott. – Ó, igen – mondta –, elfelejtettem, hogy személyesen még nem találkoztunk.

– Maxwell Carpenter vagyok.

☥ ☥ ☥

– Maga telefonált – mondta Thea. Kijelentés volt, nem kérdés.

A férfi bólintott, még mindig a ruháján lévő foltokkal törődve. Thea úgy gondolta, elég jól megúszta – egy jó kis száraztisztítás, és minden újra rendben lesz. A saját ruhája javíthatatlan állapotban volt már, és az arcát meg haját testnedvek itatták át. A vérontás, aminek az elmúlt percekben ki volt téve, olyan intenzív volt, hogy az érzékszervei ösztönösen lekapcsoltak. Alig vette észre a szagot, és amíg nem összpontosított a lemészárolt zombira vagy Lilly lábára, uralkodni tudott az émelygésén. Az előtte álló sötét alak elég rejtélyes volt, hogy lekösse a figyelmét.

Thea fürkészően nézett az idegenre miközben talpra állt. Maxwell Carpenter pár centivel lehetett 1.80 fölött, de a fizikai megjelenése sokkal nagyobbnak tűntette fel. Vékony volt, már-már nyurga, tisztára borotvált, sötét hajjal és bozontos szemöldökkel. Thea nem tudta megmondani, milyen idős lehetett. Normálisan a negyvenes évei elejére tette volna, de ennél sokkal öregebbnek tűnt. Nem vénnek, vagy valami. Inkább... kipróbáltnak. Tapasztaltnak. Rádöbbent, hogy korábbi puritános hasonlata nem volt igazán találó. Inkább tűnt egy alaknak a régi Nyugatról; kemény vonások, átható tekintet és a többi. Ezzel a képpel nézve viszont nem illett a képbe sápadt bőre és viszonylag halvány vonásai. A pisztolyhős nem igazán stimmelt. Carpenter mozgását a lágy kecsesség jellemezte, de mégis volt benne valami finom ügyetlenség. Olyan ellentét volt ez, amit Thea nem értett, pedig a férfin természetesnek tűnt. Rájött, Carpenter Christopher Walkenre emlékeztette: hűvös, nyájas, kiszámíthatatlan. Vonzó mégis zavaró; csábító, de kifejezetten ijesztő.

A kinézete a tilalmi időket idézte. Carpenteren a ballonkabátja alatt koromfekete, kétsoros hajszálcsíkos öltöny, színes nyakkendő és szoros szárnyas orrú bőrcsizma volt. Az összhatás a harmincas évekre emlékeztette, de volt benne modern józanság is. Még szörnyűbb volt a vértől, hogy ilyen szépen szabott ruhákra fröccsent.

Thea elcsodálkozott azon, hogy a vezetéknevén gondolkodik erről a fazonról. Talán a belépőjének a hatása. A filmek és irodalom rejtélyes keménylegényei jellemzően csak vezetéknévvel bírtak. Akárhogyan is, nem tudta elképzelni, hogy „Max”-nek vagy „Maxwell”-nek szólítja.

Persze az, hogy hogyan szólítja, kevesebb jelentőséggel bírt, mint hogy egyáltalán mit keresett itt. Vigyázva a fájós lábára, ahogy óvatosan megkerülte a rejtett hulláját (vigyázva arra, nehogy lenézzen a mocsokba), hogy felvegye a hátizsákját, Thea úgy gondolta, nem árthat, ha rákérdez.

– Szóval, ööö… mit keres itt?

Carpenter abbahagyta arca tisztogatását egy kezdetben hófehér és ropogós zsebkendővel. Megfejthetetlen pillantást lövellt felé, és azt mondta:

– Követtelek.

Logikus. Azért mert megmentette az életemet, még nem feltétlenül jó fiú. Thea előhúzta a Browningot, és a fazon mellkasának szegezte.

– Elnézést, ha ettől nem érzem jobban magam, uram.

Egy szinte észrevehetetlen mosoly, és Carpenter folytatta a tisztogatását. Olyan kényes volt, mint egy macska.

– Megéri óvatosnak lenni. De nem akarsz utána nézni a haverjaidnak, mielőtt harmadik fokot adsz nekem?

Thea összerezzent, a bűntudattól ösztönösen elvörösödve.

– Én is éppen ezt akartam javasolni. Akár előre is mehet. – Nem volt annyira buta, hogy elrontsa a célzását, a pisztollyal a hálószoba felé intve. A fazon elég okosnak tűnt ahhoz, hogy magától rájöjjön.

– Rendben. Szólhatnál nekik, hogy jövünk, nehogy tovább rongálják a ruhatáramat. – Újra a mosoly. – Persze, csak ha még életben vannak.

A hűvös stílusa kezdett Thea agyára menni.

– Csak kezdj el sétálni! – Hangosabban – Dean? Carl? Thea vagyok. A förmedvényeknek végük. Bejövök egy... fickó mögött. Ne lőjetek. – Remélte, hogy meghallották. Remélte, életben vannak, hogy meghallhassák.

Carpenter besétált a hálószobába, még mindig szánalmasan próbálkozva ruhái tisztogatásával. Thea mögötte lépett be, és elhűlt benne a vér, rosszul lett a látványtól.

A balján a cseresznyefa ajtós szekrényt golyónyomok lyuggatták, és a falakon valaha lógó képek összetört üvege lepte el. Egy hatalmas baldachinos ágy, mely a baloldali fal mellett nyugodott, most fel volt fordulva. A kerete el volt törve, az ágybetétek a távoli fal elé halmozva, félig eltakarva a hátsó verandára vezető ajtót. Még két ajtó volt a jobb oldali falon. A távolabbi egy fürdőszobába, a közelebbi egy vécébe vezetett. Mindegyik ajtó ripityomra volt zúzva, a maradványokon véres kézlenyomatok utaltak az őrjöngő zombira.

Thea mindezt csak konstatálta. A figyelmét, bár akarata ellenére, Carl Navatt látványa kötötte le. Kis híján ketté lett tépve. A csoszogó egyik kezével rögzítette a nyakát, ahol a vállával találkozik, a másikkal meghúzta a karját. Carl nyaka eltört, ahogy fel és kifelé húzták, a bal vállát pedig a másik irányba, a törzsétől elválasztva az egész vállízületet és még a bordázat egy részét is. A gerince kilátszott, a nyaka alatt jó 15 centi hosszan nem fedte semmi. A szobában szétszórva megrágcsáltnak tűnő idegdarabok látszottak.

Carl fején a bőr egy csíkban le volt hámozva, a kókuszként feltört koponyáról haj és hús csüngött. Szürkeállomány darabkák látszottak a lyuk körül, de Carl agyának nagy része hiányzott. Nem nagyon lehetett tudni a szoba borzasztó összevisszaságában, hogy hová tűnhetett, de a megrágcsált idegek láttán Thea sejtette, hogy tudja. A zombi Carl testébe is benyúlt a nyíláson át, és kihúzta a belsőségei nagy részét. Carl belei ünnepi díszként borították a padlót, egyéb belső szerv darabkák a falhoz illetve a padlóra voltak hajítva. Thea rádöbbent, hogy a medúzaszerű valami, amire majdnem rálépett, az egyik tüdeje volt.

Ez túl sok volt neki. Thea érezte, hogy a világ elsötétül. Hol van Dean? – gondolta, mielőtt a szekrény fejbe vágta.